Borblog

Nagy kékség!

A film se rossz, de most a kékfrankosról fogunk elmélkedni. Egyrészt, mert szeretem. Másrészt az a vörösborfajta, amit télen-nyáron jól lehet fogyasztani. Harmadrészt alkalmas arra, hogy a hazánkban népszerűételek mellé bátran igyuk. Negyedszer a mi fajtánk. Számottevően csak Burgenlandban és a magyarok lakta területen elterjedt. Ötödször nincs nélküle Eger, Sopron, Szekszárd. Hatodszor a legelterjedtebb fajta hazánkban. Sokadszor, bár erről különvéleményem van, nincs nélküle magyar rosé. S végül azért is, mert egy idei kezdeményezés okán az április erről a fajtáról szólt.

Intézzük el gyorsan ezt a rosé kérdést. A legtöbb magyar rosé ebből készül vagy ez az alapja. Tökéletes választás az egy nyári rosékhoz hiszen gyümölcsös, friss, ropogós, hamar fogyasztható. Ráadásul van benne annyi erő, hogy még a szódát is elbírja. Ám ez csak akkor igaz, ha ezeket a tulajdonságokat sikerül megtartani... Ami ezzel a legfőbb bajom, hogy egy jó rosé ennél sokkal többről szól. A másik bajom az, hogy eltereli a figyelmet az igazi és minőségi kékfrankosról, ami vörösbor. Ezt abból gondolom, hogy az átlagfogyasztó leginkább ebben a formában issza, ebben a formában ismeri és keresi. Remélem, ez hamar megváltozik.

Mit ad nekünk egy kékfrankos vörösbor? Mindent. Először is mesés kékes, rubinos színt, szép csillogással. Összetett illatokat. Meggyet, cseresznyét, fűszerességet, olyan édes, kedvesen fűszereset, kis fanyarságot. Sopronban akár egy kis ásványt is, Egerben hűs eleganciát, Szekszárdon a nyár meleg illatát. Belekortyolva lendületet, gazdag és hosszú savakat, haloványan érezhető tannint, pont elég testet, és ha odafigyelünk, akkor alkohol sem kell sok neki. Ízében átadja, amit illatában, hosszan, sokáig. Érettebb állapotban megjelenik egy kis csokoládé, érett szilva, sok egyéb. Szóval, ha jól készítik pompás bort ad.

A készítésről is pár szót. Készül reduktívan, hordós érlelésben is. Az igazság az, hogy kóstolva elég sok osztrák kékfrankost úgy gondolom, hogy Ők kitalálták az igazi variációt, amit nálunk is egyre többen használnak. Ennek lényeg a kb. 2-3 hetes héjon áztatás, után a végső erjedés, almasavbontás és érlelés 4-500 literes hordóban történik. Az érlelés kb. 1 éves időtartam. Kisméretű hordót, sosem újat, csak a dűlős, kiemelt boroknál használnak, de ott sem az egész tételre. Így a hordótól csak nagyon kevés aromatikát kap, ami viszont jól kiegészíti a bor alapkarakterét. Inkább egy pici tannint ad hozzá, amitől még jobb lesz a bor.

A legnehezebb kérdés, hogy melyik kékfrankost válasszuk?

A válasz az, hogy attól függ, hogy milyen típusú bort keresünk. Tapasztalatom, és saját véleményem szerint Villányban egy kicsit már melege van ennek a fajtának, a lényeget, a savakat, üdeséget nehéz megtartani. Azoknál a pincéknél, ahol nincs központban a sűrű és koncentrált bor, ott találunk szépeket. Szekszárdon viszont csuda borok készülnek. Melegek, barátságosak, szerethetők mind a könnyedebb, mind a fajsúlyosabb tételek. Sőt vannak legendás tételek is. Itt készülnek fajta súlyosabb tételeinek legszebbjei Dél-Balatonnal együtt. Érdemes megkóstolni a szekszárdi és Paks könyéki sillereket is, mert ezelőtt a borkészítési mód előtt nagy jövőáll.

Akik a hűvös energiát, üdeséget, lendületet, savakat szereti és az egyértelmű, erőteljes piros bogyós gyümölcsöket kedveli az inkább Sopronban vagy Egerben keresgéljen. Persze itt is megtaláljuk az erőteljesebb tételeket, terroir borokat, de valahogy mégis mások. És akkor még nem is beszéltünk a Bikavérekről. Aki pedig hajlandó belenyúlni a zsebébe úgy kb. 10 000 Ft értékben az ne habozzon és vegyen le a polcról egy 3-4 éves burgenlandi, eisenbergi osztrák kékfrankost.

Ezt lefordítva borászokra, jöjjenek a kedvenceim: Heumann, Vylyan, Vesztergombi, Heimann, Fekete, Németh János, Sebestyén Csabi, Vida, Bősz Adrián, Hetényi, Ráspi, Pfneiszl, Weninger (a határ mindkét oldalán), Jandl, St. Andrea, Gál Lajos, Dula Bence, Kovács Nimród.

Gonda György